Midőn lementem reggel a kikötőbe.

Csak egy hajó, ennyi volt már csak belőle.

Tudom hogy láttál, integettem én te neked.

Bocsátsd meg, hogy nem megyek veled!

Ez volt a búcsú, és itt maradok én.

Kiáltok én: Szeretlek! És te nevetsz.

Örökké látlak, pedig már csak a kék

eget látom, ahogy a Nap aludni tér.

Elmúlt a nyár és ki tudja mennyi ma már?

És mégis téged rajzol le minden napsugár.

Hogyan is feledném, hisz nem is akarom!

Téged rajzol az ég, te vagy a nappalom.

Évek óta ugyanolyan vagy.

Pedig hírt se hallok rólad.

De az idő semmit sem ér,

ha téged látlak ott fent én.

Később azt mondták, már nem is vagy,

és te nem lehetsz már odafent a nap.

De mondjanak bármit, nem hallom.

Te vagy mindig, aki nekem felragyog.