A valósággal való bármilyen egyezés nem a véletlen műve. Rajtunk is múlik!

Egyszer volt egy szomorú nap a szürke fellegek alatt. Apának az apja egyedül maradt. A házhoz vette a család, együtt ettek minden vacsorát.

Az öreget ötven év után otthagyta a felesége, felment jó előre, hogy megnézze, mi van ott. A házat, lent vidéken, már eladták. Nagyapa felköltözött a városba, otthonra nem volt pénzük, hát jöjjön be a lakásba. De hetvenkilenc évesen már nem megy minden olyan egyszerűen, ahogy a fiatalok a rohanó világukban elképzelik.

A szépen berendezett konyhában mindennek megvolt a maga helye, ahogy anya elképzelte. Asztalfőn az apa, az alvégén anyuka, szemben egymással nagyapa és fia. Idilli felállás a piros kockás abroszon. Mindenki ehetne békében, ha a nagyapa is rendesen tudna enni.

De az öreg szem, már rosszul méri fel a távolságot, még inkább azt, hogy mit bír el a tányér magán. Az evőeszköz éle kicsorbul, a villa hegye letompul, a tányéron a zománc felhasad.

- A tornádó sem képes ekkora kárt okozni – bosszankodik anyuka apának, és mutatja a szürkés barna barázdákat a fehérre zománcozott tányéron. Hangja erős, és követel, de apa sem marad el mellette:

- És milyen hangosan eszik, mint egy malac – hiszen a műfogsor mégsem olyan stabil, mint amennyire szeretné nagyapa, hát mit tegyen mást, küzd, ahogy mindenki, az ő korában. Anya persze folytatja:

- És az abroszt naponta kell cserélni, mert fröcskölve szívja fel a levestésztát! Néha még mellé is önti. A gyerekkel nincsen ennyi gond, amióta egyedül eszik!

A bosszúság csak nőtt nagyapára, mint a sötét felhő, ki törődött azzal, hogy öreg, már türelem is kell hozzá, no meg odafigyelés. Ki látja már a másik embert benne vajon?

És eljött a nap, nagyapa fa evőeszközöket kap, ezek már nem fognak kicsorbulni majd tőle. Nagyapa nem szól semmit. Őt idefogadták, mennie nem volt sehova. Csak csendesen nézte, ahogy bánnak vele. De a lejtő nem itt ért véget: jött a fatányér, hogy azon ne legyen karistolás. Majdan hoztak egy kis asztalt. Azon csak egy ember vacsorája fért meg. Semmi sem volt rajta, se abrosz, se szalvéta. Csak a fa evőeszköz, hozzá a fatányér. Szedni nagy morogva szedtek az öregnek, mert még kilötykölné a levest a földre, akkor még többet kellene takarítani utána. Odavitték az asztalához az ételt, majd leültek vacsorázni.

Az egyik világban zajlottak a régi beszélgetések. Vidám és bosszantó dolgok keveredtek egymással, kinek milyen volt a napja. A másik világban csak a szomorúság honolt. Régi képek jöttek elő. Egy váza, egy szép kék virággal benne. Nagymama zsörtölődése, hogy nem sikerült az a leves úgy, ahogy szerette volna. És egy mosolygós kisgyerek ült a balján, aki annyit mondott:

- Apa, szeretlek!

Az egyik világ éppen ott élt, ahol volt, a másik világ régen ragyogott, talán még ennél is jobban, mint ahogy a most jelenben élő, de már sehol sem volt. Csak nagyapa látta könnyes két szemével. Erre a világra onnan már nem látnak. Nem látszik a hinta a fán, amelyen nagyapa annyit lökte apát. Nem látszik a kert, ahol annyi zöldségre vigyáztak ketten. Nem látszik nagymama mosolya, amikor estefelé vacsorára hívta a férfiakat otthon, a régi kis ház ajtajából.

Nagyapa sosem kért, ő itt vendég volt, kapni mégis kapott a zsörtölődésből. A szíve pedig fogyott, minden nap a régmúlt egy pillanata ment el belőle. És eljött a nap, amikor az emlékek sora megakadt. Nem volt már zsörtölődés. Csak a megkönnyebbülés. Vége a tehernek, mert a sok munka mellett már nem volt más, még ha nem is ismerték be egymásnak soha. Eltűntek a dolgok, amelyek maradtak nagyapa után, és az élet tovább haladt. Este megint boldog vacsorák voltak, soká és soká.

Aztán a sokadik vacsora után a fiú felnőtt lett. Diplomát szerzett, és jól menő állást kapott. Élete ívelt előre, ahogy feleségül vette élete szerelmét. Lett egy gyerekük, cseperedett, iskolába ment. A család sokszor összeült vacsorázni, ünnepekkel, alkalmakkal, meséltek, de nagyapa sosem került szóba, eltűnt a családi ködben, ahogy a kisasztala is.

Egy nap aztán jött egy újabb szomorú nap, és a fiú apja is egyedül maradt. Beteg volt már, és egyedül nem láthatta el magát. Hát jött a házhoz, látták is szívesen, van ok az örömre, hiszen mindig milyen jókat vacsoráztak együtt. Apuka szeme azonban már nem volt a régi, keze ereje is meg-meg bicsaklott. Fogait már rég elhagyta, küzdött az evéssel. Ismerős volt a dolog, egy rég elfeledett világból. A vacsorák nyűgösek lettek.

Apukának előkerültek régi képek. Emlékek, melyeket eddig nem tudott hova tenni. Régen tönkrement tányérok és evőeszközök, koszos abroszok, könnyes szemek…

…és előkerült egy régi kisasztal…