Csak a temetőbe járnak vissza az angyalok

Addig szeress, amíg ott vagyok!

Túl vagyok már árkon és a bokron

Járok messze tájakon,

rám már ne várjatok!

Ki tudja, hogy hol vagyok?

Ugyanoda sosem jutok,

bár hiányoznak régi arcok.

Emberek, mint idő, úgy telnek.

Üres álmokat nem kergetek.

Ha volt is pár jó cselekedet,

nem adok felesleges becsületet.

És nem tudom, mikor az élet tovább sodor,

miért nem több nekem a nyugalom?

Mégis mindig új helyre tévedek,

gyökeret sosem eresztek.

És ha itt-ott segíthetek,

sosem arathatok győzelmeket.

Másoknak látom,

amit magamnak nem találok.

Ha jönnek is sikerek,

másoknak nyerek,

mert lelkem mint a szél,

sehol nem találja a helyét.

Meztelenül jöttél a világra,

úgy mész el.

Csak az számít, amit szívedben,

és fejedben viszel;

ha már körül vesz a nem lét,

leszel-e szép emlék?

Úgy mész el, ahogy érkezel,

meztelen voltál, vagy, leszel.

Nem vagyok se ház, hol lakjanak,

nem vagyok megoldandó feladat.

Nem vagyok érzelem, se siralom,

se elérendő céljaim, se tudatom.

Nincsen másik, se oldalam,

tehetségem, vagy hírnevem.

Prózai jelleg, se mondatok,

nincsen saját gondolatok.

Se könnycsepp, se nevetés,

se átok, se kedvtelés.

Se fájdalom, se érzelem,

se bátorság nem kételyem.

Bánatot, vagy szózatot,

vidámságot nem adok.

Hisz én sem vagyok,

se közel, se távol, se bárhol.

S, ha azt hinném, hogy meghalok,

nem tudok, hisz nem vagyok.

Mint elátkozott atyafi

Túl Kipcsakisztán

Él magában, kolostorban

Orbán Viktor mogorván.

De más lenne itt az élet,

Ha adózna lőrinci nyereség… 

Közbe vágott Orbán Viktor:

„Ej ráérünk arra még!”

Roskadófélben a kórház,

Hámlik le a vakolat,

És alig van már ápolóból,

Egy-kettő, ki ott marad.

Emeljünk bért, mer ma holnap

Beteg ápolni csak az Ég…

Közbe vágott Orbán Viktor:

„Ej ráérünk arra még!”

Puszta és mező, paraszt helyett,

Az oligarcha föld szépen virít,

Termi bőven parlagfűnek

Minden felé pollenjeit.

S a közmunkás arra se jár,

Földalapú-támogatás lesés…

Közbe szólott Orbán Viktor:

„Ej ráérünk arra még”!

S a tűzoltó, meg a rendőr,

Úgy megritkult, oly kevés,

Hogy rendfenntartásra már csak

háttérdíszletnek kellék.

Adrenalin helyett bér kéne,

Stadionból éppen elég…

Közbe vágott Orbán Viktor:

„Ej ráérünk arra még!”

Életünk így teszi által.

Bár az apai bánya,

Hatvanpusztát bőven hagyja,

Semmije sincsen, mondja.

S ha nem is ő hibája,

Ősmagyarnak születék,

S hazájában ez is elég:

„Ej ráérünk arra még!”

Kinek kellenek a boldog napok,

Ha emléked nekem ragyog.

Ha elmész holnap, ki mondja el,

hogy te is úgy emlékezel.

Ha helyedre jön is majd más,

a te arcod a megnyugvás.

Elmúlnak éjjelek, váltják nappalok,

A szemed mindig felragyog;

S ha elment már az egész életem,

akkor is a lelked itt él velem.

Kinek kellenek a boldog napok,

Ha emléked nekem ragyog.

Sokszor hívnak a csillagok,

és mégis itt maradok,

ahol veled vagyok.

Midőn lementem reggel a kikötőbe.

Csak egy hajó, ennyi volt már csak belőle.

Tudom hogy láttál, integettem én te neked.

Bocsátsd meg, hogy nem megyek veled!

Ez volt a búcsú, és itt maradok én.

Kiáltok én: Szeretlek! És te nevetsz.

Örökké látlak, pedig már csak a kék

eget látom, ahogy a Nap aludni tér.

Elmúlt a nyár és ki tudja mennyi ma már?

És mégis téged rajzol le minden napsugár.

Hogyan is feledném, hisz nem is akarom!

Téged rajzol az ég, te vagy a nappalom.

Évek óta ugyanolyan vagy.

Pedig hírt se hallok rólad.

De az idő semmit sem ér,

ha téged látlak ott fent én.

Később azt mondták, már nem is vagy,

és te nem lehetsz már odafent a nap.

De mondjanak bármit, nem hallom.

Te vagy mindig, aki nekem felragyog.

Feltámadott a stadion,

Az érzelmek stadiona.

Bőszítve sötét lelket,

Bátor erővel.,

Becsületes szavakkal.

Látjátok ezt a szívet?

Önmagára, mit írt?

Nem is értettétek,

Magatokat dühítettétek.

Ma tahókról adnak hírt.

Háborog a jó érzés,

Gyűlölet kap lángra.

Gonosz szavakon

Pokolba vész a stadion.

Ahogy üvölt sok árja.

Ne tombolj, te gyűlölet,

Nyugtasd le magadat,

Mélységes a te medred.

Olvasd el a szavakat,

Simítsd tajtékodat!

Írd az égre,

Akár tanulságúl:

Kezedből hiába

Repül pohárnak árja,

Embernél szív az úr!

Emlékszel: mikor még együtt voltunk?!

A bajban együtt szóltunk,

hangunk az égig szállt.

Ma már máshogy van;

Ma már más a dal.

Meddig tudsz csendben ülni,

Mikor a vihar mindent felkavar?

Te vagy a hang, értsed már meg!

Tudjuk jól, hogy messze száll el.

Én nem tudok csendben ülni,

és némán a véget várni!

Ülsz most, falak között csendben.

Némaságod lett a kedved.

Vagy ezt várják tőled?

Így már más a hang,

Így már más a dal.

És te csendben ülsz falaid alatt,

Míg a világ tőled elszalad.

Nem jön már hang, bilincs lettél,

Falak között eltévedtél.

Várlak még, ha vissza jönnél,

De nélküled is messze mennék.

Az üres tér

Integet a sarkon egy árnyék,

Mintha tőlem búcsúznék.

Pedig üresen áll már a tér,

Élet itt csak az emlékekben él.

Nem hallatszik már léptek koppanása,

S hol van a labda pattanása?

Nem hallatszik semmi kiáltás:

 - Szabálytalan volt, kiállítás!

A redőnyt a gazda rég lehúzta,

Nincs már a kávézónak forgalma.

A napernyők már összecsukva,

S az élete betéve egy poggyászba.

S a téren átrohanó sok falevél,

Búsan szaladgál száz felé.

Nincs, ki idejönne, összeszedné,

Ő is elindult nyugat felé.

A függöny bánatosan lóg a szomszédban,

Hangot onnan rég nem hallottam.

Kint él, talán Londonban,

Szőke feleségével boldogan.

Elindulok talán én is,

Ürességet érzek bent mégis.

Vagy emlékekkel éltetem a teret.

Míg az idő oly búsan lepereg.

Covid órája

Éjfél van, éjfél van,

Covid ugrik talpra,

Fertőző lehelet

Suhan az utcára.

Meccsekkel Covid

Sohasem fárad,

Írnia sem kell,

Nem jár iskolába.

Hanem a sötétben

Leselkedve várja

Ki nem tudja, mikor

Kezdődik munkája.

Siet a bulizó,

Ott szalad a gyáva!

Veszett vadként,

Covid a nyomába’

Dülöngél a részeg,

Neki megy a falnak,

Covidba fekszik

Azután elhallgat.

Reggel van, öt óra,

Covid nyugovóra,

Vész nélkül mehetünk,

Most már dolgozóba.