Privát elkallódás

Privát elkallódás

Egy mondat az ostobaságról

2020. október 23. - Not here!

Egy mondat az ostobaságról

 

Hol ostobaság van,

ott ostobaság van,

nemcsak az otthonokban,

nemcsak a pártpropagandában

 

nemcsak a mély sötétségben,

nemcsak a határőrségnél

a hideg drótkerítésnél

fürkésző lépéseknél,

 

az élettől ellehetetlenítésben,

kórház helyett stadionok építésében,

lopva adott hálapénzekben,

az orvoshiány növekedésében,

 

ott ostobaság van,

a némán eltűrt várólistákban,

az ellátatlanul eltávozókban

halkan rebegett tíz parancsolatban,

 

mert ott ostobaság van,

alulfizetett napjainkban.

ínségért dolgozó közmunkásban,

a kivándorlók széles hadában,

 

mert ahol ostobaság van,

ott ostobaság van,

nemcsak a kimerült apákban,

a tőlük megkínzott anyákban,

 

a tanárhiányos iskolákban

gyermekek munkájában,

mert ahol ostobaság van,

ott ostobaság van,

 

a trónoló zsarnokban,

a hűséges előcsahosban,

a kommentelőknek

előre megírt véleményekben,

 

a hozzád eljutó hírekben,

a tőle kialakuló tévhitekben,

hogy elhiszed, „nincs más”-ban,

a semmiért ki nem állásban,

 

a visszavont mondatokban,

a leintett akaratban,

a passzív hangulatban,

a kínos mosolyokban,

 

mert ahol ostobaság van,

ott ostobaság van,

az állandó veszekedésekben,

és a riadt félrenézésekben,

 

így ahol ostobaság van,

ott benn vagy a láncban,

beléd érkezik, belőled árad,

magad is ostobaság vagy,

 

és ott ostobaság van

az eljövő halálodban,

a hátrahagyott múltadban.

Hajszál híján

A szétnyitott lapokból nagyot sóhajtva dugta ki fejét az államtitkár. A szép világos szobában, sötétkék szemeivel a feleségére tekintett, aki éppen egy kötésmintával bajlódott:

- Hát engem szid az újság - böködte ujjával haragosan a papírost - engem, aki évek óta ott ülök a parlamentben... Évek óta, és nem csináltam semmit!

- Hát ez az! - feleselt nyeglén az asszony.

Végiggondolta, amikor egy fél éve baráti társasága révén együtt focizott a miniszterrel. Másnap felhívta, hogy lenne-e kedve államtitkárnak lenni. Alaposan átgondolta a helyzetet, mérlegelte szakmai alkalmasságát, vagyis megtapogatta a zsebében a pénztárcáját, és a másodperc sem telt le, mire igent mondott.

Az újságot mérgesen  földre vetette, és egy rövid telefonnal meggyőzte egyik barátját, hogy a nap folyamán más főszerkesztő után kell néznie a lapnak.

A munkába már ugyanolyan üres elégedettséggel ment, mint máskor. Haja alatt sok gondolat nem futott végig, ahogy rendesen. Belépett a szép tágas minisztériumba. Mindig örömmel emlékezett az első belépésére az államtitkárságra, és arra, ahogy az ott dolgozó embereket mind szépen mosolygó barátokra cserélte.

A „kopasz embereket megsegítő politikáért felelős államtitkárság” így hívták a munkahelyét. Az, hogy az államtitkárnak sűrű hullámos haja volt senkit nem zavart. A köz- és pályázati pénzek itt is éppen olyan követhetetlenül közlekedtek, mint egyszerű alkoholista a kocsmából hazafelé. Az eltöltött nyugodt napok, amelyek egyaránt vastagították az államtitkárt és a külföldi bankszámláját, jól teltek.

Éppen egy ilyen nyugodt nap ígérkezett, amikor egy látogató érkezett hozzá. Magas kopasz öltönyös lépte át a világot jelentő küszöböt. Valamilyen estélyen találkoztak, és megbeszélték, hogy belátogat hozzá.

- És mit kíván tőlem? - érdeklődött az államtitkár?

- Van egy új termékünk - vette elő egy zöld dobozt a táskájából a vendég - amelyet támogathatnának.

- És mi ez?

- Hajerősítő sampon.

Máskor is fordultak már jó barátok hozzá, amikor tudta, hogy legyen segítségére a nyomatékosan beajánlott embereknek, de valamilyen oknál fogva ma az államtitkárnak előjöttek a szakmai érvek:

- De ember! Mi kopaszokkal foglalkozunk!

- Ugyan, attól még segíthetnek. Egy két hirdetés a rendelőkben, gyógyszertárakban.

Az államtitkár még mindig nem értette, mit akar ez az ember:

- Nem orvos vagyok!

- De jóban van a miniszterrel, biztos meg tudja győzni - noszogatta az üzletember.

Az államtitkár a dobozt kezében forgatva úgy vélte, ettől legfeljebb még több haj fog kihullani, semmint hogy ápoljon. Az üzletfél most is megnyugtatólag lépett fel:

- Sebaj, akkor több embert kell ellátni, több pénzük lesz, amit használhatnak.

S ez a szó, mintha varázsütéssel hasított volna bele a hivatalnok tudatába, pénz. Milyen szép szó, ha jön. Az ügynök vérszagot fogott, megvolt az érv:

- Persze nem ingyen kérjük ezt, hiszen tudom, milyen sokat teszel a közért. Kis támogatás egy alapítványnak? - ez volt a menet,  ahol a pénzek oly átláthatatlanul közlekedtek zsebtől zsebig, mint autók egy arab kereszteződésben, csúcsforgalomban.

A szakmai meggyőzés hamar megtörtént. A pénz mindenhez ért, mindenkit meggyőz, mindent megold. Ennél bonyolultabb gondolat nem kellett itt.

Az államtitkár este lelkesen mesélte feleségének a diadalt, hogy milyen jó napja volt.

- Látod, milyen szerencse, hogy a másik pártba, amikor mentél,  nem vettek fel!

Másnap bent az irodájában megjelent az öltönyös ember, szépen végrehajtották a lényeget, hisz a pénzen kívül semmi sem érdekes. A művelet végén berobbant az ajtó, rendőrök törtek rájuk, az üzletember hivatalos igazolványt mutatott, és megbilincselték a politikust. Egy csapda volt, amelybe csak egyszerű emberek kerülnek. Ahogy mentek ki az ajtón, egyszer csak eszébe jutott a politikusnak, hogy ez csak álom, ilyen nincs is ebben az országban.

És láss csodát felébredt, és az ágyában volt. Csörgött az óra, menni kellett. Szépen megkötötte az üzletet, és boldogan nőtt a számlája. Talán még ma is nőne, ha le nem váltották volna.

A kisasztal

 

A valósággal való bármilyen egyezés nem a véletlen műve. Rajtunk is múlik!

 

Egyszer volt egy szomorú nap a szürke fellegek alatt. Apának az apja egyedül maradt. A házhoz vette a család, együtt ettek minden vacsorát.

Az öreget ötven év után otthagyta a felesége, felment jó előre, hogy megnézze, mi van ott. A házat, lent vidéken, már eladták. Nagyapa felköltözött a városba, otthonra nem volt pénzük, hát jöjjön be a lakásba. De hetvenkilenc évesen már nem megy minden olyan egyszerűen, ahogy a fiatalok a rohanó világukban elképzelik.

A szépen berendezett konyhában mindennek megvolt a maga helye, ahogy anya elképzelte. Asztalfőn az apa, az alvégén anyuka, szemben egymással nagyapa és fia. Idilli felállás a piros kockás abroszon. Mindenki ehetne békében, ha a nagyapa is rendesen tudna enni.

De az öreg szem, már rosszul méri fel a távolságot, még inkább azt, hogy mit bír el a tányér magán. Az evőeszköz éle kicsorbul, a villa hegye letompul, a tányéron a zománc felhasad.

- A tornádó sem képes ekkora kárt okozni – bosszankodik anyuka apának, és mutatja a szürkés barna barázdákat a fehérre zománcozott tányéron. Hangja erős, és követel, de apa sem marad el mellette:

- És milyen hangosan eszik, mint egy malac – hiszen a műfogsor mégsem olyan stabil, mint amennyire szeretné nagyapa, hát mit tegyen mást, küzd, ahogy mindenki, az ő korában. Anya persze folytatja:

- És az abroszt naponta kell cserélni, mert fröcskölve szívja fel a levestésztát! Néha még mellé is önti. A gyerekkel nincsen ennyi gond, amióta egyedül eszik!

A bosszúság csak nőtt nagyapára, mint a sötét felhő, ki törődött azzal, hogy öreg, már türelem is kell hozzá, no meg odafigyelés. Ki látja már a másik embert benne vajon?

És eljött a nap, nagyapa fa evőeszközöket kap, ezek már nem fognak kicsorbulni majd tőle. Nagyapa nem szól semmit. Őt idefogadták, mennie nem volt sehova. Csak csendesen nézte, ahogy bánnak vele. De a lejtő nem itt ért véget: jött a fatányér, hogy azon ne legyen karistolás. Majdan hoztak egy kis asztalt. Azon csak egy ember vacsorája fért meg. Semmi sem volt rajta, se abrosz, se szalvéta. Csak a fa evőeszköz, hozzá a fatányér. Szedni nagy morogva szedtek az öregnek, mert még kilötykölné a levest a földre, akkor még többet kellene takarítani utána. Odavitték az asztalához az ételt, majd leültek vacsorázni.

Az egyik világban zajlottak a régi beszélgetések. Vidám és bosszantó dolgok keveredtek egymással, kinek milyen volt a napja. A másik világban csak a szomorúság honolt. Régi képek jöttek elő. Egy váza, egy szép kék virággal benne. Nagymama zsörtölődése, hogy nem sikerült az a leves úgy, ahogy szerette volna. És egy mosolygós kisgyerek ült a balján, aki annyit mondott:

- Apa, szeretlek!

Az egyik világ éppen ott élt, ahol volt, a másik világ régen ragyogott, talán még ennél is jobban, mint ahogy a most jelenben élő, de már sehol sem volt. Csak nagyapa látta könnyes két szemével. Erre a világra onnan már nem látnak. Nem látszik a hinta a fán, amelyen nagyapa annyit lökte apát. Nem látszik a kert, ahol annyi zöldségre vigyáztak ketten. Nem látszik nagymama mosolya, amikor estefelé vacsorára hívta a férfiakat otthon, a régi kis ház ajtajából.

Nagyapa sosem kért, ő itt vendég volt, kapni mégis kapott a zsörtölődésből. A szíve pedig fogyott, minden nap a régmúlt egy pillanata ment el belőle. És eljött a nap, amikor az emlékek sora megakadt. Nem volt már zsörtölődés. Csak a megkönnyebbülés. Vége a tehernek, mert a sok munka mellett már nem volt más, még ha nem is ismerték be egymásnak soha. Eltűntek a dolgok, amelyek maradtak nagyapa után, és az élet tovább haladt. Este megint boldog vacsorák voltak, soká és soká.

Aztán a sokadik vacsora után a fiú felnőtt lett. Diplomát szerzett, és jól menő állást kapott. Élete ívelt előre, ahogy feleségül vette élete szerelmét. Lett egy gyerekük, cseperedett, iskolába ment. A család sokszor összeült vacsorázni, ünnepekkel, alkalmakkal, meséltek, de nagyapa sosem került szóba, eltűnt a családi ködben, ahogy a kisasztala is.

Egy nap aztán jött egy újabb szomorú nap, és a fiú apja is egyedül maradt. Beteg volt már, és egyedül nem láthatta el magát. Hát jött a házhoz, látták is szívesen, van ok az örömre, hiszen mindig milyen jókat vacsoráztak együtt. Apuka szeme azonban már nem volt a régi, keze ereje is meg-meg bicsaklott. Fogait már rég elhagyta, küzdött az evéssel. Ismerős volt a dolog, egy rég elfeledett világból. A vacsorák nyűgösek lettek.

Apukának előkerültek régi képek. Emlékek, melyeket eddig nem tudott hova tenni. Régen tönkrement tányérok és evőeszközök, koszos abroszok, könnyes szemek…

…és előkerült egy régi kisasztal…

Idegenek

 

Nehéz volt a feje, ahogy a vöröstéglás ház falának tövében feküdt az utcán, szédelgett, szemeivel csak bizonytalan foltokat látott. Vajszínű ballonkabátja szakadt volt. Fekete nadrágja sáros. Nem emlékezett semmire. Azt sem honnan jött, és azt sem, hogy hova ment. Érezte, hogy mellkasa is fáj, mintha leesett volna a magasból.

Végigsimította a ruháját, amelyen verekedés nyomai voltak. Rosszul volt, hányinger kerülgette. Valami erős szag csapta meg az orrát, a mellette levő kukából jött. Valaki érkezett a házhoz. Egy néni jött arra az utcáról, nem túl sebesesen. Lába mellett egy fehér és barna színeket keverő kutya volt. Valami hajléktalannak nézte, hisz csupa sár, kosz, ittas és büdös volt.

- Menjen innen, vagy rendőrt hívok! - harsogta határozottan, pedig belül reszketett.

„Elmenni? Hová?” Semmi sem fért a főhős fejébe. Barna haja, és egy napos borostája kissé zsírosan csillogott a hajnali napfényben. A piszkos utcán oszloptól oszlopig esett. Nem tudta, hogy hol van lakása, szerelme, vagy barátja.

Az utca, melyen színes hirdetőoszlopok ígértek szebb életet, csak kókadtan menetelt, mígnem gyomra megadta magát, és tartalmát kiürítette egy fekete gyűjtőcsatornába.

Néhányan fintorral nézték, mások le is részegezték, semmi segítség. Ő csak zavarodottan nézett előre, ment tovább, mert elküldték, de hova? Az utca egy irányba enyhén lejtett, arra könnyebb volt menni. Így esett bele a rendőrség épületébe. Nézték ámulva, kicsoda, micsoda?

Egy ifjú hadnagy vette szárnyai alá. Szőke fürtjei a szemére lógtak, onnan jött a csodálkozás, ki is a férfi előtte:

- Semmit nem tud? - érdeklődött, miközben keze koptatta a gépet, és jegyzetelt.

A férfi csak töprengett, majd feje nemet intett. Irat nem volt nála, tőle mindent elvettek, még az emlékeit is a pénztárcával vitték. A nyomozó ügyét lelkesen felkarolta, vitte a buzgó hivatástudat, na meg az előrelépés biztos pénze. De szerencséje nem volt, mert egy eltűntet sem jelentettek, és a megtalált személyik között sem volt olyan pofa, mint a tudatlan emberé.

- Emlékszik bármire? - türelmetlenkedett a rendőr.

A férfi gondolkodott, tán mégis menjenek vissza oda, ahol megtalálta az ébrenlét, hátha lát valamit. Az utca ugyanolyan volt, mint, amikor legutóbb, és semmi barátságos, vagy ismerős nem volt. A házba is bementek. Az öregasszonyt is megtalálták, aki reggel elkergette:

- Csak reggel láttam, máskor sosem! - ennyi választ adott, majd elment otthonról. Nézték a többi lakást, de munkanap volt, nem találtak sokakat otthon. A néhány otthonlevő meg nem tudott mit mondani, legfeljebb annyit, hogy dolgozik a szomszéd. Egy lakás volt, korhadt ajtóval, amelyre csak annyi választ kaptak, hogy üres.

- Fura hely, köszönni egyik sem tud - háborgott a rendőr önérzete - Menjünk az utcára, hátha lát valami ismerőset!

Szemben volt valami szórakozóhely, ahol könnyen ilyen helyzetbe juthat valaki. Olcsó nők, és aranyozott rudak fogadták belülről őket. Egy barna, hullámos hajú táncost kérdezgettek, látta-e valaha az amnéziás embert. Ő sem látta soha, ahogy bájos szőke kolléganője sem. A hely tulajdonosa nem volt ott, a türelmetlen hadnagy menni akart tovább, hajszolta az újabb sikert, nem vártak rá.

A nap már jócskán eltelt, precízen nézték a területet. Szürke, sárga, kék házak jöttek és mentek is, mígnem egy piros fehér épület nagy üvegablakokkal megállította őket:

- Ezt ismerem - mutatott rá az emlékeit vesztett ember, bár azt nem tudta, hogy honnan ismerte. Egy híres export-import cég volt, ami elektronikai termékekkel foglalkozott.

Beléptek a nagy forgóajtón, ahol annyi élet keringett, és egy szőke recepcióshoz léptek.

A hadnagy mindjárt elmesélte, hogy mi járatban a kimerült emberrel az oldalában.

- Nem ismerem az urat - csóválta a fejét a nő - de menjenek fel a humánosztályra, ott mindenkit láttak már, aki itt dolgozott. Emelet 3/C.

Az emeleten megtalálták a célt. Egy seszínű hajú, túlrúzsozott középkorú nő jött, hangos trappolással a fekete magassarkújában:

- Nem, nem ismerős az úr - nézte meg alaposan a nyúzott arcot, és már szaladt is tovább, vitte a munka. Éppen úgy ismeretlen volt az ott ülő férfinak is, aki némi aktákat tolt arrébb az asztalán, hogy úgy tűnjön, mintha dolgozna.

A hadnagy tipikus hivatalnak nézte, bárki dolgozhatna ott. Tán a talált ember egy másik ilyenben dolgozott. Amikor kiléptek az utcára egy kávézót keresett. Enni akart, és meginni azt a kávét, amit máskor már délben elfogyasztott. Felajánlotta ezt a társának is, de ő csak egy kis ennivalót kért. Ennek eleget téve, meghívta egy szendvicsre.

Az evés sem hozott jobb kedvet az ismeretlen embernek. Hite szinte odaveszett, úgy érezte, hogy mindent látott, amit kellett volna, és még sincsen közelebb az emlékeihez. De agya nem tárta fel a titkot, amelyet annyira kutatott. Ahogy a nap lassan alábbszállt, úgy teste-lelke kimerült. A hadnagy nógatni kezdte, a szendvicsét már régen befejezte. A férfi azonban nem akart elindulni a fehér asztaltól, amelyre szintén fehér terítőt raktak.

A rendőrtiszt már türelmetlen lett, legalább egy orvoshoz vigye el, most már úgysem ő oldja meg a helyzetet, mások sikere lesz. A férfi azonban nem volt jó színben, arca egészen halvány lett. Hirtelen levegőért kezdett kapkodni. Teste vonaglás közben a földre zuhant, rá a piszkos kockakőre. Hiába kiabáltak orvosért, minden hiába volt, az asztma kivégezte az embert. A porból kelt fel reggel, és oda is zuhant este. Mire a nap lement, nem volt már senki, csak egy test színtelenül.

„Jött, ment, sosem volt” ennyi jutott eszébe a hadnagynak.

 

Nem sokkal az eset után a szőke hadnagy ült az asztalánál. Még mindig azon az emberen elmélkedett, aki ismeretlenül eltűnt. A kórházból nem adták ki, hogy kit kezelnek asztmával. Az egyetlen, ami véletlenül eszébe jutott, az a kopott ajtó, amely mögött egy üres lakás volt. Mégis utána nézett kié az. Egy ráncos arcú öregembert talált meg tulajdonosnak:

- Valamikor kiadtam a lakást - mesélte a tulajdonos - de valami baj lehet, mert már egy ideje nem jön a pénz a számlámra. A hadnagy megmutatta az ismeretlen férfi képét, de az öreg nem ismert rá. Együtt mentek be a lakásba, hogy megnézzék mi lehet a gond. A házban most sem köszönt senki senkinek.

A kopott ajtó egy egyszerű lakást tartott maga mögött. Sima bútorok, semmi cicoma, vagy giccses tárgy. Bár a lakás tulajdonosa nem volt boldog, de a rendőr minden átnézett. Egy útlevél került a kezébe, amelyen egy ismerős arc képe volt. Az ismeretlen férfié.

- Hát róla beszélünk! - kiáltotta hangosan a férfi - A maga bérlője!!! - szinte felrobbant a méregtől.

- Lehet, már nem emlékszem, milyen volt, régóta csak a pénz jött - habogott az öreg.

Megvolt a név, amellyel mindent megtalált. Többek között azt is, hogy a szemközti bárban volt már némi afférja a férfinak a nőkkel. Ennek ellenére senki sem emlékezett rá, pedig minden lány találkozott vele, de a pénzért vett szerelem emléke nem tartott sokáig.

Legvégül az export-import cégről kiderült, hogy ott dolgozott.  A rendőr megmutatta a képét az embernek, névvel együtt a barna hajú nőnek, akinek megmutatta a férfit.

- Meghalt - nézte a képet bambán, az arc, ami sosem volt számára ismerős. Derekát hátrahajtva a folyosó végére kiabált:

- Adjatok fel egy hirdetést, megüresedett a beszerzési osztály helyettes vezetői posztja.

Az ifjú hadnagy nem szólt semmit. Elfogadta, hogy így megy. Végül megtalálta a közösségi oldalon a profilját is. Az ottani adatok szerint ezerkétszáz ismerőse volt neki. Ott voltak a munkatársai, a házbeliek, annak a kávézónak a tulajdonosa, akinél meghalt. És a sor végén önmaga volt az ezerkétszázadik.

 

 

 

 

Választások éve

Választások éve

 

Még magamban tartom a hazugságod.

Azt a zsák lisztet még nekem adod.

Még húzom a voksom, még nem adom el.

Egy liter tejet, míg megveszel.

Egy ürességet, mondj még nekem!

Egy kis pénzed, nekem legyen!

 

Míg húzom a voksot, majd adod a pénzt.

Nekem az egyszer, éppen elég.

S a hazugságod, sem érdekes,

Az üres lelkem, bármit bevesz.

Egy nagy veszélytől, védjél még meg!

Az a legjobb, mit nem lát szemem.

 

Még várom a jussom, adsz utalványt.

Amit barátod, holnap bevált.

Még nézem a tévéd, nincs más adó.

Bámullak téged, mert olyan jó.

Egy nagy ígéret, jön még nekem.

S a világ vége?  Ám legyen! Igen.

A király szemtelen

A király szemtelen

Egyszer volt, ki tudja, milyen régen,

Amikor két csaló tűnt fel a vidéken.

Az uralkodót is lóvá tették,

Hogy meztelen legyen, még arra is rávették…

E két jött-ment csaló

A király mellett ma már a legfőbb tanácsadó.

S most, hogy a királynál gyűlik a ravaszság,

Ideje kincstárt tölteni, bármily pimaszság.

- Nézd meg, mi baja a népnek,

S hozd ide, mit bajnak vélnek! –

Érvelt a két tanácsos -

Meggazdagodni így ajánlatos.

Elindult a király országot járni,

Legyen mit a palotába hozni.

Elsőként egy kis faluban,

Töpörtyű öreg, erős nyomorban.

- Mi okoz gondot? – kérdi a király

Amaz nem tudta, fejében mi jár.

- Oh az éhség uram – alig nyög –

Maradt két zsák liszt, s pár rozsdás szög.

- Elviszem a zsákot, nehéz teher,

De érted nekem mindent lehet.

S ha kész már a vizsgálatom,

Kendet a javulás lehetőségéről felvilágosítom –

Ezek a szavak a koronás főtől

A szegény meg nem eszik hétfőtől.

S a királyi szekér tova halad,

A kincstárban hely még mindig akad.

A városban sorban állnak a házak,

S mind lehetőség a királynak.

- Neked mi gondod? – veti oda a lámpásnak –

Terhedben most neked segítek, nem másnak.

- Nagy a súlya az olajnak! –

Szemei királyától majd elolvadnak.

S a jó szándék már viszi is az olaját.

- Megvizsgálom én az angyalát! –

A csúszós hordók a királlyal indulnak

A város fényei éjjel kihunynak.

Apró pénzek csengnek-bongnak

Vajon van-e gondja egy pénzváltónak?

- Hisz ki tudja, mennyi az arany, az ezüst?

- Sír a váltó – s az eredményt nehogy elüsd!

- Megnézem én pénzeid,

Hátha segít csökkenteni félelmeid! –

Pattan a pénz, csukódik a zár

Egy egész láda csak kincset vár.

S vitt mit látott, szekeret, téglát, tetőt

Erre-arra átvert még egy két kereskedőt.

A kamra teli, mint a hasa,

A népnek meg korog a gyomra.

S eljött a várva várt nap,

A király mindent asztalra rak,

Összeül ott tanácsadó, uralkodó

Előttük az asztalon vacsorára való.

- Így kell élni, jöjjön bármi –

Miközben a népnek ott kell állni

- Búdat magadra ne vedd,

Mosolyogva éld életed.

S elfogy mind a harapni való

Éljenez a sok éhen haló.

A bölcs király, ki fényt hozott,

A sok nyomor éljenezte mi elhangzott,

De a valóságról mind hallgatott,

E dolgok mind tőlük elragadott.

- De hisz a király ezt mind tőlünk lopta –

Kiáltja egy gyerek, az istenadta.

- Hallgass! – szólt egy mérges öregúr –

A király miattunk a mocsokba nyúlt.

Folytatta az éhező nyomorult,

Kinek két nap múlva bealkonyult.

S míg a király egyre nagyobbra nőtt,

Egyre több élet nyomorba dőlt.

Mert a nép, ki vakon követi királyát,

Nem érdemli meg boldogságát.

 

Búcsú

Búcsú

 

Én nem tudom, hogy mit mondhatnék?

Örülnék, és odafutnék.

Megijednék, elszaladnék.

Örömkönnyet hullatnék,

Majd fehér zsebkendővel integetnék.

 

Még nem tudom, hogy mit adhatnék?

Bolondságot énekelnék,

Kételyek közt ordítanék.

Kezed után félve kapnék,

Amit gyorsan hátam mögé dugnék.

 

Én nem tudom, most hogyan volnék?

Jó utat kívánnék?

Vagy az utadba állnék:

Ott összeomlanék,

S végül lábad nyoma után néznék.

A tanú ma

Sokat gondolkodtam, a miniszterelnök tegnapi interjúja után, hogy A tanú című film milyen párbeszédeket tartalmazna, ha ma írnák:

Virág: Ahol nem vagyunk mi, ott a Soros-ügynök!

 

Virág: Az a Soros, aki nem Soros!

 

Virág: A nemzetközi migráns helyzet egyre fokozódik!

 

Pelikán: Mától kezdve ezt a szellemvasutat, az "Illiberális szellem vasútjának" nevezzük.

 

Virág: A belső ellenállók egy újabb csoportját leplezték le. Simicska és bandája.

Pelikán: Milyen Simicska?

Virág: Simicska Lajos, a volt oligarcha. Áruló, liberális, Soros-ügynök!

 

Virág: Gogolák elvtársnő! Maga itt dolgozik, ahelyett, hogy otthon szülné az unokákat. Hagyjuk a dolgozó nő eszményét a hanyatló nyugat ópiumának!

 

Pelikán:Azért van némi rossz érzésem, Virág elvtárs. Mégiscsak becsaptuk az embereket ezzel a közmunkával.

Virág: Ugyan kit csaptunk be?! Magát meg engem? Mi tudjuk miről van szó. A közmunkásokat? Azok örüljenek, hogy dolgozhatnak. A dolgozó népet? Azok úgysem látnak becsületesen dogozó közmunkásokat, se télen, se nyáron, de boldogok, hogy velünk örülhetnek! Az imperialista Soros-ügynököket, azokat igen. Kiadtuk a jelszót: minden magyarnak lesz munkája, és minden magyarnak lett munkája. Nem lennék a helyükben!

 

Virág: Szereti a mi...

Pelikán: ...nagy vezérünket, tudom.

Virág: Viktorunkat akartam mondani!

süti beállítások módosítása