Nehéz volt a feje, ahogy a vöröstéglás ház falának tövében feküdt az utcán, szédelgett, szemeivel csak bizonytalan foltokat látott. Vajszínű ballonkabátja szakadt volt. Fekete nadrágja sáros. Nem emlékezett semmire. Azt sem honnan jött, és azt sem, hogy hova ment. Érezte, hogy mellkasa is fáj, mintha leesett volna a magasból.
Végigsimította a ruháját, amelyen verekedés nyomai voltak. Rosszul volt, hányinger kerülgette. Valami erős szag csapta meg az orrát, a mellette levő kukából jött. Valaki érkezett a házhoz. Egy néni jött arra az utcáról, nem túl sebesesen. Lába mellett egy fehér és barna színeket keverő kutya volt. Valami hajléktalannak nézte, hisz csupa sár, kosz, ittas és büdös volt.
- Menjen innen, vagy rendőrt hívok! - harsogta határozottan, pedig belül reszketett.
„Elmenni? Hová?” Semmi sem fért a főhős fejébe. Barna haja, és egy napos borostája kissé zsírosan csillogott a hajnali napfényben. A piszkos utcán oszloptól oszlopig esett. Nem tudta, hogy hol van lakása, szerelme, vagy barátja.
Az utca, melyen színes hirdetőoszlopok ígértek szebb életet, csak kókadtan menetelt, mígnem gyomra megadta magát, és tartalmát kiürítette egy fekete gyűjtőcsatornába.
Néhányan fintorral nézték, mások le is részegezték, semmi segítség. Ő csak zavarodottan nézett előre, ment tovább, mert elküldték, de hova? Az utca egy irányba enyhén lejtett, arra könnyebb volt menni. Így esett bele a rendőrség épületébe. Nézték ámulva, kicsoda, micsoda?
Egy ifjú hadnagy vette szárnyai alá. Szőke fürtjei a szemére lógtak, onnan jött a csodálkozás, ki is a férfi előtte:
- Semmit nem tud? - érdeklődött, miközben keze koptatta a gépet, és jegyzetelt.
A férfi csak töprengett, majd feje nemet intett. Irat nem volt nála, tőle mindent elvettek, még az emlékeit is a pénztárcával vitték. A nyomozó ügyét lelkesen felkarolta, vitte a buzgó hivatástudat, na meg az előrelépés biztos pénze. De szerencséje nem volt, mert egy eltűntet sem jelentettek, és a megtalált személyik között sem volt olyan pofa, mint a tudatlan emberé.
- Emlékszik bármire? - türelmetlenkedett a rendőr.
A férfi gondolkodott, tán mégis menjenek vissza oda, ahol megtalálta az ébrenlét, hátha lát valamit. Az utca ugyanolyan volt, mint, amikor legutóbb, és semmi barátságos, vagy ismerős nem volt. A házba is bementek. Az öregasszonyt is megtalálták, aki reggel elkergette:
- Csak reggel láttam, máskor sosem! - ennyi választ adott, majd elment otthonról. Nézték a többi lakást, de munkanap volt, nem találtak sokakat otthon. A néhány otthonlevő meg nem tudott mit mondani, legfeljebb annyit, hogy dolgozik a szomszéd. Egy lakás volt, korhadt ajtóval, amelyre csak annyi választ kaptak, hogy üres.
- Fura hely, köszönni egyik sem tud - háborgott a rendőr önérzete - Menjünk az utcára, hátha lát valami ismerőset!
Szemben volt valami szórakozóhely, ahol könnyen ilyen helyzetbe juthat valaki. Olcsó nők, és aranyozott rudak fogadták belülről őket. Egy barna, hullámos hajú táncost kérdezgettek, látta-e valaha az amnéziás embert. Ő sem látta soha, ahogy bájos szőke kolléganője sem. A hely tulajdonosa nem volt ott, a türelmetlen hadnagy menni akart tovább, hajszolta az újabb sikert, nem vártak rá.
A nap már jócskán eltelt, precízen nézték a területet. Szürke, sárga, kék házak jöttek és mentek is, mígnem egy piros fehér épület nagy üvegablakokkal megállította őket:
- Ezt ismerem - mutatott rá az emlékeit vesztett ember, bár azt nem tudta, hogy honnan ismerte. Egy híres export-import cég volt, ami elektronikai termékekkel foglalkozott.
Beléptek a nagy forgóajtón, ahol annyi élet keringett, és egy szőke recepcióshoz léptek.
A hadnagy mindjárt elmesélte, hogy mi járatban a kimerült emberrel az oldalában.
- Nem ismerem az urat - csóválta a fejét a nő - de menjenek fel a humánosztályra, ott mindenkit láttak már, aki itt dolgozott. Emelet 3/C.
Az emeleten megtalálták a célt. Egy seszínű hajú, túlrúzsozott középkorú nő jött, hangos trappolással a fekete magassarkújában:
- Nem, nem ismerős az úr - nézte meg alaposan a nyúzott arcot, és már szaladt is tovább, vitte a munka. Éppen úgy ismeretlen volt az ott ülő férfinak is, aki némi aktákat tolt arrébb az asztalán, hogy úgy tűnjön, mintha dolgozna.
A hadnagy tipikus hivatalnak nézte, bárki dolgozhatna ott. Tán a talált ember egy másik ilyenben dolgozott. Amikor kiléptek az utcára egy kávézót keresett. Enni akart, és meginni azt a kávét, amit máskor már délben elfogyasztott. Felajánlotta ezt a társának is, de ő csak egy kis ennivalót kért. Ennek eleget téve, meghívta egy szendvicsre.
Az evés sem hozott jobb kedvet az ismeretlen embernek. Hite szinte odaveszett, úgy érezte, hogy mindent látott, amit kellett volna, és még sincsen közelebb az emlékeihez. De agya nem tárta fel a titkot, amelyet annyira kutatott. Ahogy a nap lassan alábbszállt, úgy teste-lelke kimerült. A hadnagy nógatni kezdte, a szendvicsét már régen befejezte. A férfi azonban nem akart elindulni a fehér asztaltól, amelyre szintén fehér terítőt raktak.
A rendőrtiszt már türelmetlen lett, legalább egy orvoshoz vigye el, most már úgysem ő oldja meg a helyzetet, mások sikere lesz. A férfi azonban nem volt jó színben, arca egészen halvány lett. Hirtelen levegőért kezdett kapkodni. Teste vonaglás közben a földre zuhant, rá a piszkos kockakőre. Hiába kiabáltak orvosért, minden hiába volt, az asztma kivégezte az embert. A porból kelt fel reggel, és oda is zuhant este. Mire a nap lement, nem volt már senki, csak egy test színtelenül.
„Jött, ment, sosem volt” ennyi jutott eszébe a hadnagynak.
Nem sokkal az eset után a szőke hadnagy ült az asztalánál. Még mindig azon az emberen elmélkedett, aki ismeretlenül eltűnt. A kórházból nem adták ki, hogy kit kezelnek asztmával. Az egyetlen, ami véletlenül eszébe jutott, az a kopott ajtó, amely mögött egy üres lakás volt. Mégis utána nézett kié az. Egy ráncos arcú öregembert talált meg tulajdonosnak:
- Valamikor kiadtam a lakást - mesélte a tulajdonos - de valami baj lehet, mert már egy ideje nem jön a pénz a számlámra. A hadnagy megmutatta az ismeretlen férfi képét, de az öreg nem ismert rá. Együtt mentek be a lakásba, hogy megnézzék mi lehet a gond. A házban most sem köszönt senki senkinek.
A kopott ajtó egy egyszerű lakást tartott maga mögött. Sima bútorok, semmi cicoma, vagy giccses tárgy. Bár a lakás tulajdonosa nem volt boldog, de a rendőr minden átnézett. Egy útlevél került a kezébe, amelyen egy ismerős arc képe volt. Az ismeretlen férfié.
- Hát róla beszélünk! - kiáltotta hangosan a férfi - A maga bérlője!!! - szinte felrobbant a méregtől.
- Lehet, már nem emlékszem, milyen volt, régóta csak a pénz jött - habogott az öreg.
Megvolt a név, amellyel mindent megtalált. Többek között azt is, hogy a szemközti bárban volt már némi afférja a férfinak a nőkkel. Ennek ellenére senki sem emlékezett rá, pedig minden lány találkozott vele, de a pénzért vett szerelem emléke nem tartott sokáig.
Legvégül az export-import cégről kiderült, hogy ott dolgozott. A rendőr megmutatta a képét az embernek, névvel együtt a barna hajú nőnek, akinek megmutatta a férfit.
- Meghalt - nézte a képet bambán, az arc, ami sosem volt számára ismerős. Derekát hátrahajtva a folyosó végére kiabált:
- Adjatok fel egy hirdetést, megüresedett a beszerzési osztály helyettes vezetői posztja.
Az ifjú hadnagy nem szólt semmit. Elfogadta, hogy így megy. Végül megtalálta a közösségi oldalon a profilját is. Az ottani adatok szerint ezerkétszáz ismerőse volt neki. Ott voltak a munkatársai, a házbeliek, annak a kávézónak a tulajdonosa, akinél meghalt. És a sor végén önmaga volt az ezerkétszázadik.